2017. október 12., csütörtök

Az én forradalmam

Hűvösek voltak már a reggelek, október 26. mutatott a naptár. Szívekben a forradalom lángjai az égig lobogtak.
Azokban a napokban a duruzsoló kályha mellett szobánk egyik szegletében egy kupacban összebújva a rádió előtt vertünk tanyát a remény sátra alatt, hol a búgó, recsegő hangkavalkádban szüleink, fülüket a készülékhez tapasztva hallgatták a híreket. Csoda váró hangulatban teltek a napok. Kora délelőtt a sugárútra néző ablak-párkányon könyököltem. Feltűnően nagy lett a forgalom mifelénk, csak nem a megszokott irányba. Senki nem a város felé igyekezett, hanem Vásárhely irányába hol kisebb csoportban, néha  kígyózó sorokban követték egymást. A Textiltechnikumba igyekvő (vasúti kollégiumos egyenruhát viselő) diákok is mintha megsokszorozódtak volna azon a reggelen. Felnőttek, kis csoportokban, hangosan beszélgetve, vidáman meneteltek a körtöltés irányába. A női cipők sarkainak kopogására ma is emlékszem, a ház előtti előkert nem nyelte a flaszter zaját.
Apám nem volt otthon, korán reggel a barátaihoz ment, tüntetésre készültek. Anyám 7 hónapos-, és a négyéves húgaimmal foglalatoskodott. Nem sokkal később a város felé jövet a békés tömeg első sorai a házunk elé értek. Boldogan integettem nekik, amikor észrevettek visszaintettek és skandálni kezdték:
- Értetek is harcolunk! Értetek is harcolunk!
Kilencéves gyermeki lelkemmel és fejlődő szellememmel felfogtam a várt csoda abban a pillanatban megérkezett. Legyőzhetetlen vágyat éreztem, hogy csatlakozzak hozzájuk. Magamra öltöttem kockás béléses zöld lóden kabátomat, és elszöktem otthonról. A hosszú sorok egyikében beálltam, otthonosan mozogtam, nem vették észre, hogy nem tartozom senkihez. Valakivel beszélgettem, de hogy pontosan miről, már nem emlékszem. A József Attila (Vásárhelyi) sugárút kocsiútját teljes szélességében elfoglaltuk. Különböző rigmusokat skandálva érkeztünk a Radnóti gimnázium elé, ahonnan az első utcasarkon elkanyarodtunk a Takaréktár utca felé vezető kis utcához. A bölcsődéhez érve megálltunk, az ablakot papírzászlók díszítették, a gondozónők, dadák kisgyermeket tartottak a kezükben felénk fordulva. Ismét felhangzott:
- Értetek is harcolunk!
Én, a kilencéves forradalmár is hangosan kiabáltam velük, továbbadva a nem is oly régen nekem küldött üzenetet.
A Takaréktár utcához érve nehezen tudtunk besorolni a megrekedt tömeg közé. Nagy lett a zűrzavar, ott tudatosult bennünk, hogy fegyverrel a lábuknál elállták előttünk az utat a karhatalmisták a Korzó előtt felsorakozva. Az a hír járt végig futótűzként a tömegben, hogy valaki a sorok elején az ávósokkal egyezkedik, engedjenek tovább menni bennünket a Széchenyi térre, ahol csatlakoztunk volna a város másfelől érkezőkkel.
A sorok vége majdnem a Lenin körútig ért. Mi a régi Bajszár étterméig jutottunk ott várakoztunk egyre türelmetlenebbül. Egyszer csak araszolni kezdtünk előre fegyelmezett sorokban, a következő pillanatban lövések dördültek. Mindenki a körút felé menekült, én a Takaréktár utca és Lenin krt sarkán lévő házba futottam be. Féltem, remegtem a kapualjban, a lépcsőnél megálltam. Kis idő múlva valaki kézen fogott, felkísért a paplankészítő családhoz, ők leültettek, enni és inni adtak, kikérdeztek. Sokáig tartott a fész és rettegés órája. A Koradélután haza vittek. Szüleimnek elmondták, hogy kerültem hozzájuk. Apámék nagyon megörültek, amikor megláttak, de a jótevőm távozása után nagyon sokáig elbeszélgettek velem. Ezen az estén véget ért önálló harcom, pedig nem ez volt az első élményem, hiszen édesapámmal ott voltunk a városházánál a vörös csillag leverésénél, a szobordöntésnél és láttam, amint a városháza erkélyén a magyar zászlót lengető katonák megadták magukat, fehér zászlóra vagy valami hasonlóra is halványan emlékszem még ma is.
A Takaréktár utcai sortűz áldozatának a fiatal Schwartz Lajosnak a temetésére október 31-én került sor, édesapám magával vitt nagy könyörgésemre, ahol nagyon sokan voltunk, a temetőre néző utcában a bejárattal szemben megálltunk. A kapunál néhány embert a civil ruhások igazoltattak, nem volt rendbontás, csak végtelen szomorúság és gyász... A Rókusi városrész felett sötét felhők tornyosultak.
A szovjet tankok november 4-én és 5-én végig vonultak a városon, a következő napon megszállták a várost. Házunk előtt is állt egy belőlük Vásárhely irányában, olykor - talán megfélemlítésként körbefordították a tank csövét, mely házunk ablakszemeivel nézett farkasszemet.
Pár nap alatt néhány lövéssel és kézi-gránát robbantással véget ért a fegyveres történés a városban. A forradalmat leverte a szovjet csapatokkal megerősödött rezsim. Az elnyomás a hatalom bosszújával, akasztásokkal, súlyos börtön büntetésekkel és soha nem feledhető megtorlásokkal, kirekesztésekkel folytatódott országszerte. 
Édesapám, testén ávós csizma nyomaival hunyta le a szemét örökre több, mint 50 év elteltével. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése